Vasárnapi üzenet: Krisztusban kedves testvérek!

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, időszakok, amikor legszívesebben megállítanánk az időt. Ilyenkor többnyire azt érezzük, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell.Legegyszerűbben talán úgy fogalmazhatnánk meg ezt az állapotot: boldogság. Ezt keressük tudatosan, vagy néha csupán vágyunk valamire, s magunk sem tudjuk megfogalmazni, mi is az. A boldogság iránti vágyunk forrása maga Isten, aki örömre és szeretetre alkotott meg minket. Sajnos, az ember, azaz mi, néha irányt tévesztünk, és máshol igyekszünk keresni azt, amit csak teremtőnktől kaphatunk meg, méghozzá ajándékba. Érdemes rátekinteni Jézusra, aki halad a szenvedése felé. Ő jól tudja, mi vár rá, s azt is, miért vállalja. Azért, „hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn, 3.16)”. Jeruzsálemhez közeledve tisztában van azzal is, hogyan tekint rá a tömeg, mit akarnak tőle, miközben az ő küldetése nem erről szól. Mit vártak tőle? Röviden: oldja meg minden gondjukat, politikait, gazdaságit, egészségügyit stb. Miközben ők ki akarnak jutni nehézségeikből Jézus által, Ő ezzel egyidőben a kereszt felé közeledik. Jézus mégsem csillapítja őket, nem is sajnáltatja magát, talán egyszerűen azért, mert szereti őket, az embert, mindnyájunkat, hiszen értünk lett ő maga is emberré. Hogyan vannak jelen a tanítványok, az ő követői? Nyugodtan kijelenthetjük, hogy boldogok Jézus dicsőséges bevonulásakor. Végre vágyaik beteljesülni látszanak, hiszen annyi viszontagság és értetlenség után úgy tűnik, elfogadják az ő Mesterüket. Ezáltal pedig őket is. Olyan egyszerű, könnyű lehetett büszkén és önfeledten együtt menni Jézussal, akit királyként, hadvezérként üdvözöltek. (Szakemberek szerint ekkor 2-2,5 millióra is felduzzadt Jeruzsálem lakossága, s ha nem is mindenki, de jóval többen veszik körül Jézust és tanítványait Jeruzsálem felé vezető útján, mint ahogyan többnyire elképzeljük.) „Hozsanna! Áldott, ki az Úr nevében jön, Izrael királya” (Jn 12,15). Ezzel a zsoltárral egykor Júdás Makkabeust üdvözölték elődeik, aki a szírek uralma alól szabadította fel Izraelt. S eközben nem figyelnek fel arra, hogy szamárháton, a próféták állatán érkezik a békét hirdetve ezáltal is (v.ö. Zak 9,9). Jézus nem menekül, befelé halad, de nem csupán Jeruzsálembe, hanem a szenvedésbe, megaláztatásba. Néha – bár szeretnénk – nem lehet kitérni a megpróbáltatások, nehézségek elől, máskor pedig nem is érdemes. Egy bányaomlásnál öten dolgoztak, három tapasztalt és két fiatal bányász. Mikor a morajlást hallották, hárman – az idősebbek – a mélybe rohantak egy megerősített aknába, kiáltoztak a fiatalabbak után, de azok kifelé igyekeztek. Csak ők hárman menekültek meg. Két nap múlva szabadították ki őket. Érdemes elgondolkodunk azon, hogy vagyunk-e annyira jóban az Istennel, hogy akár nemmel is válaszolhasson egy-egy kérésünkre. Változik ettől a vele való kapcsolatunk? Ténylegesen rá tudom-e bízni magam, hittel kimondani, még akkor is, ha nehéz: „legyen meg a Te akaratod”. Egyáltalán elvárások vannak Önben az Istennel szemben? Hová tart az élete? Kifelé vagy befelé? Kifelé a közösségből, házasságból vagy befelé az Istennel, a nehézségekkel szembenézve. Márpedig nehézségekből most nincs hiány. Nagyon aktuális virágvasárnap üzenete számunkra. Hová tart az életed, kifelé vagy befelé? Ábrány Krisztián, görögkatolikus áldozópap